Az október a megemlékezések, ünnepségek hónapja.

Hatodikán emlékezünk az 1849-ben kivégzett tábornokokra, államférfiakra; 23-án pedig az 1956-os forradalom hőseire és az ezt követő szabadságharc résztvevőire.

A két forradalom között 108 év telt el, mégis sok a közös vonás bennük, többek között az, hogy honfitársaink nemzeti egységet létrehozva küzdöttek a szabadságért és az is, hogy harcukat csak a keletről érkező nagyhatalom tudta vérbe fojtani.

Nem véletlen tehát, hogy 1956 októbere követelések egyik pontja az volt, nyilvánítsák nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá március15-ét, ami október 28-án meg is történt. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Kádárék később ezt visszavonták.

Közös az is, hogy az aktív főszereplők között ezekben a napokban a fiatalok elsöprő többségben voltak. Felmerülhet a gondolat: miért éppen az ifjak, amikor nekik van a legtöbb veszítenivalójuk? Hiszen pontosan tudták 1848-ban és 1956-ban is, hogy sikertelen forradalom esetén a megtorlás kegyetlen lesz, és az ifjú életeket kettétörik majd a kivégzések, a börtön, a megaláztatás, a kirekesztés. De a hősök azért hősök, mert nem a veszélyekkel számolnak, hanem az elérhető célokra szegezik tekintetüket: a szabadságra, az egyenlőségre, az emberi méltósággal élhető életre, a nemzet felemelkedésére.

Az 1848-as és az 1956-os évet is reformok előzték meg, az egyiket az úgynevezett reformkor, a másikat a vezetőcserék, a vállalhatatlan emberek, mint például Rákosi eltávolítása a hatalomból.

De van idő, mikor a reformok kevesek, gyökeres változásokra van szükség. Különösen így van ez, ha az embereket reformnak látszó intézkedésekkel próbálják becsapni.

1956-ban nagyszüleink úgy döntöttek, hogy nem tűrik tovább a kitelepítéseket, a padláslesöpréseket, a beszolgáltatást, a nemzeti hagyományaink teljes megsemmisítését.

1849-et és 1956-ot követően nemzetünk súlyos árat fizetett azért, mert a történelem adott pillanataiban felegyenesedett, példát mutatott másoknak is. Kádár Haynaut is felülmúlta, így következett négyszáz kivégzés, húszezer letartóztatás és kétszázezer hazánkfia hagyta el az országot.

Tisztelt Barátaim!

Gondolkozzunk el azon, hogy a társadalom átnevelésére mennyi energiát pazaroltak el az '56-ot megelőző és az azt követő években is, látszólag kevés eredménnyel. Azért a kevés eredmény, mert nem sikerülhet egy gyökértelen, hazugságra épített rend hosszú távú megszilárdítása. Csak katonai erővel lehet ideig-óráig azt fenntartani, igaz ez akkor is, ha ez az ideig-óráig esetünkben több évtizedet jelentett az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatoknak köszönhetően.

Éppen azért kellene valamennyiünknek a biztos alapokhoz nyúlnia, megtalálni elődeink tiszta, stabil értékrendjét, különben nem érhetünk el tartós és szerves fejlődést. Ezért fontos, hogy megünnepeljük a hajdúk betelepedését, helytörténeti olvasókönyvet adunk ki, újra kerületekre, tizedekre osztjuk fel városunkat, és gyermekeink az iskolában megismerkedhetnek Derecske történelmével, elődeink életével, tetteivel.

Nem lehetünk azonban mindenre büszkék. Ünnepségeinken - mintha még mindig tiltva lenne - nem tudjuk fennhangon elénekelni nemzeti imádságunkat, a Himnuszt és a Szózatot, templomainkba nem járnak fiataljaink, és hagyjuk, hogy a nemzet megmaradásáért aggódókat szélsőségeseknek bélyegezzék.


Kedves Derecskeiek!

Derecskén méltóságteljes volt a forradalom, köszönhető ez a tisztséget vállalók jellemének: Makkay János és Magyari Béla tanároknak; Dr. Sárközi Lajos és Csernus Mihály lelkészeknek; Szőke Gyula, Tövissi János és Békési Károly vezetőségi tagoknak.

A legnagyobb félelmet a folyamatos szovjet csapatmozgások okozták azokban a napokban, ezek felelevenítették a háború rémképeit, az elhurcolásokat, a lányokon, asszonyokon elkövetett erőszakot, a fosztogatást, minden érték elpusztítását.

Az, hogy ezek után milyen napok következtek Derecskén, abból tudom legjobban lemérni, hogy az elmúlt egy évben sorra köszöntöttem az 50. házassági évfordulójukat ünneplőket, városunk lakóit, akik 1956 októbere és 1957 ősze között házasodtak össze.

Természetes, hogy ezeken a beszélgetéseken a forradalom, a kijárási tilalom gyakran szóba kerül, és még ma is a félelem, a szégyenérzet kézzelfoghatóvá válik ezekben a pillanatokban. Elharapott mondatok, könnyek és súlyos csend keríti hatalmába a visszaemlékezőket.

A mi nemzedékünknek szerencséje van, hogy szüleinkkel, nagyszüleinkkel ellentétben nekünk nem kellett vérünket adni a szabadságért. Nekünk másképpen kellene kivívni a világ elismerését, megbecsülését. Nekik 51 éve sikerült, hiszen Trianonban megcsonkított, majd a II. világháborúban legyőzött, megszállt ország néhány hétre mindenki csodálatát elnyerte.

Az, hogy az ő áldozatuk nem volt hiábavaló, Márai Sándor így fogalmazta meg: "Angyal vidd a hírt az égből: Mindig új élet lesz a vérből!"

Köszönöm figyelmüket!

Bakó István
polgármester