- A lexikon szerint: „autodidakta, naiv majd posztimpresszionista, pointillista stílusban fest. A természeti formáktól fokozatosan eltávolodva a mandalákra, napkeresztekre emlékeztető alkotásaival a világ egységét próbálja képi eszközökkel megfogalmazni. Az ember és az univerzum összefüggését kutatja, művein feltűnik az ősi térszemléletre utaló kozmoszdiagram, körbefutó halak, térgörbék formájában… Vizuális nyelvének minden eleme egy-egy színdinamikai és színpszichológiai kísérlet. A Hungária 24. művészcsoport tagja, a tokaji nyári művésztelepet látogatja. Metszetei és festményei rendszeresen jelentek meg az ÉS, a Magyar Építőművészet, a Népszava, Valóság hasábjain” Ezek a lexikon száraz adatai. Ön is így gondolja?
- Elvázsolt fej voltam világ életemben. Voltak vízióim, látomásaim, de soha nem akartam javasember lenni. Olyan ember akarok lenni, aki éli a normális emberek köznapi életét, de van rálátása a világ dolgaira - „száját adja a tiszta víznek, szemébe csikók legelésznek” A költők jobban meg tudják ezt fogalmazni. A festészet nehezebb. A tézis, antitézis, szintézis elve alapján a saját életemet a nagy kozmikus életbe beleilleszteni, ez a művészi feladatom. Egyszerűbben fogalmazva, keresem a választ a nagy kérdésekre: kik vagyunk, honnan jöttünk, hova megyünk. Tanulmányozom az emberi viselkedést, a tájat, a régi dolgokat, gyökereket. Mindig az eredetit keresem.

- Derecskére olyan képeket hozott, melyeket a népművészet ihletett meg.
- Azt kutattam, át lehet-e tenni képbe alapészleleteket: eget és földet például. Ezt próbáltam egyszerű eszközökkel, vonallal, felülettel, motívumokkal, például a rendszeresen visszatérő kapumotívummal megvalósítani. Találkozik a négyszög és a kör szimbóluma, mely a magyar néplélekben is fontos motívum. Lükő Károly azt állítja, hogy a magyarok egymás föléhelyezett képekben gondolkodnak. Jé, hát azért van némi hasonlóság az én elgondolásom és a magyar néplélek között! Gyakran használom az ötszöget is, ez az idők szava. Az ember arra kényszerül, hogy mozaikokból fogja fel a világot.

- Ön azonban szintézist akar, kereket, egységeset.
- A világ szabályos szerintem semmi oka, hogy ne legyen szabályos. Ha megbomlik, akkor jön az élet. Azt feszegetem, hogy ha az alapállapot a nyugalom, akkor milyen indok lehet, az, ami miatt mozgásra kényszerül minden. Az indiaiak szerint az emlék, a vágy. Ez billenti ki. Nem a pont, hanem a kettőspont: jing és jang között feszülő ellentét, a fehér és fekete, ez adja a feszültséget. A változások ábrázolása és megjelenítése a lényeg. Képeimben felépítem a világot. Most mindent négyzetbe festek.

- Honnan az indíttatás?
-1936-ban születtem régi derecskei családban. Nagyapám parasztember volt, fehér, nagy szarvú tehenek, a szekér és a derecskei föld jelenik meg, ha rá gondolok. Apám váltott. Géplakatos lett. Tüzesgépe volt, minden nyáron azzal járt Úry Sándorhoz csépelni, aki keresztkomája volt. Jártam a határt, ebédet hordtam az öregnek a nővéremmel együtt. Akkor szerettem meg a tájat. Én is a gépipariban tanultam. Jól tanulóként a miskolci műszaki egyetemen folytattam tovább. Dolgoztam a budapesti egyesült izzónál, átcsábítottak a vasöntödébe, terveztem egy olyan húsipari gépet, amely még most is működik Szegeden. Akkor ez kuriózum volt. Hét évig dolgoztam a szakmában, de éreztem, hogy valami kezd elsivárosodni. A gépészet csak az értelemre hat, egyensúlyba akartam hozni az életem. Ez a másik vénám erősebbnek bizonyult. Hét év után elhagytam a szakmát.

- Kevesen képesek meghozni ilyen döntést. Az önmegvalósításért feladni karriert, munkahelyet, biztonságot.
- Megvívtam a szüleimmel, mert az a lényeg, hogy saját magával egyensúlyba kerüljön az ember. A rajz, a festészet szeretete gyermekkoromban kezdődött. Harmadéves voltam, mikor elkezdtem járni a miskolci művészek szabadegyeteme előadásaira. Feledi Gyula, a magyar grafika atyja mutatta meg Picasso-t nekem, szívtam magamba a dolgokat. A miskolci évek végére én lettem a kör vezetője. Igazából már a festészet érdekelt csak. Akkor eldöntöttem, hogy hét évig fogok dolgozni a szakmában, aztán festő leszek.

- Hogyan folytatódott?
- Hét év után tényleg kiléptem, a „Naphoz mentem fűtőnek”. A televíziónál lettem segédmunkás. Tetszett, hogy lehet úgy is dolgozni, hogy az embernek nem kell gondolkodnia, csak jár a két keze. A gondolataimat a festészet kötötte le. A hatvanas években nagy divat volt a népi hangszerkészítés. Csináltam 150 furulyát, vitték Amerikába is. Koltay Gergely akkor Sebőékkel volt együtt, duda kellett neki. Egy évig kínlódtam, de összehoztam. Csóri Sándor fiának csináltam meg az első komoly dudámat. Közben festettem: Korniss Dezső is rendezett nekem kiállítást, Németh Lajos nyitotta meg, akiről azóta díjat neveztek el. A képem, amit ide is elhoztam, a Cantata Profana, az egész országot bejárta. Egyedül én fogalmaztam meg Bartókot a képzőművészet nyelvén.

- Mivel foglalkozik most?
- Mindig a világmegváltás foglalkozatott. Örök visszatérő problémám, hogy a nulla pontról kiindulok és hármas csoportokban a színeket variálom. Tavaly kezdtem el haburcolni az ecsettel. Ezt sokáig nem lehet, mert előbb utóbb utat tör az emberben a káosz után a rendcsinálás ösztöne. A nyárra tervezem azt a képet, ahol szabadon kiélem magam. Szeretem a szimmetriát, a rendet, a dinamizmust. Kisorosziban van egy nyaralónk, ott tobzódom. Megfestettem sokszor a Dunát, a kertet, visegrádi várat.

- Hogyan érezte magát, milyen benyomásokat szerzett a találkozóról?
- Jól éreztem magam, a kötetlen beszélgetések a legjobbak. Meglátogattunk régi családokat, elbeszélgettünk. Egyre ritkábban találkozni olyan emberekkel, akik hasonlóak. Már nem ismerem ki magam. A Hétvezér utca is úgy átalakult, csak tanácstalanul tipegek, azt hiszem, már eltévednék Derecskén.

Fotó: Rékasi Attila