- Hogyan kötődik a városhoz?

- Derecskén születtem, ott jártam általános iskolába és középiskolába is. Édesanyám tősgyökeres derecskei, nagyszüleim Szodrai Lajos és Moczok Erzsébet voltak, ők már sajnos nem élnek. Édesanyám testvére és unokatestvéreim laknak Derecskén, a családnak ez a kicsiny része, a többiek szerte az országban: Dunántúlon, Szegeden, Győrben, főleg apu részéről. A bátyám Debrecenben él családjával.

- Mikor járt Derecskén?

- Szüleim Hajdúszováton laknak, mikor hazamegyek hozzájuk, Derecskére is átmegyek, bár leginkább a temetőig jutok el. A városban két évvel ezelőtt voltam. Örömmel tapasztaltam, hogy sokat szépült, különösen a templom környéke, bár nekem a sportcsarnok épülete is új volt. Mindig érzem, hogy számon tartanak és kíváncsiak rám az emberek. Megállítanak, kérdezgetnek. A szüleim is gyakran mesélik, nincs olyan, hogy ne érdeklődnének tőlük az életutam felől. Ezt, egyébként bárhol járok az országban, mindenhol érzem. A Kisváros televíziós sorozat miatt még mindig emlékeznek rám. A legnagyobb popularitást a televízió ad, a színházi munkámat nyilván sokkal kevesebben ismerik.

- Mesélne erről az időszakról?

- Életem egyik meghatározó szakasza volt. A pécsi színháznál játszottam akkor, nagyon örültem a filmszerepnek, nagyon szerettem benne dolgozni. A partnereim jó színészek voltak, nagyon családias légkörben dolgoztunk, a mai napig örömmel emlegetjük azt az időszakot. Pécsett is lépten-nyomon megállítottak, emberi találkozásokat, sok kedves gesztust hozott az életembe. A Kisváros kapcsán csak pozitív élményem volt.

- Hogyan lett színésznő?

- Gimisként, egészen a pályaválasztásig, nem tudtam, hogy mi legyen. Gyermekkorom óta rajzoltam, de nem volt elképzelésem a továbbtanulásról. A Csokonai Színházban voltam egy előadáson, a Padlást néztük, ott történt velem valami, akkor dőlt el, hogy én ezt szeretném. Budapestre kerültem. A régi Nemzetiben azonnal játszani kezdtem. Minden hozzásegített ahhoz, hogy sikerüljön, nagyon szerencsés voltam. Onnan Pécsre szerződtem, ott már komoly főszerepeket kaptam, Színész I. minősítést szereztem, ugyanolyan, mintha elvégeztem volna az egyetemet. Később játszottam Debrecenben is a Vojtina Bábszínházban.

- Mivel foglalkozik most, hogyan telnek a napjai?

- Három hivatásom is van. A rajz szeretete megmaradt végig, a pécsi évek után belevágtam, és tavaly diplomáztam tervező grafikusként. Úgy gondolom ez a két dolog egymást kiegészítve megfér az életemben, a színészet mellett grafikusként is dolgozom. Néhány éve jógát is oktatok. Ez így együtt soknak tűnik, de mindhárom területet megpróbálom teljes odaadással csinálni.

Mindennap van jógaórám, film- és reklámkasztingokra járok, alkalomszerűen bedolgozok egy grafikai ügynökségnek, de magánmegrendelésem is van. A pécsi színháztól eljöttem, a debreceni Vojtina után Budapestre költöztem, most ott élek. Nem tudok fontossági sorrendet állítani, olyan elementárisan van jelen mindhárom terület az életemben. Van nagyon szép hullámzása, három pillér, nem feszülök közötte, hanem teljes a harmónia: néha a szervezés nehéz, de semmi más terhet nem jelent. A magánéletemben a legnagyobb boldogságban élek. Bár szavakban és tettekben mindig igyekszem éreztetni szüleimmel, de most is szeretném elmondani, mennyire hálás vagyok támogató szeretetükért.

- Mennyire meghatározó életében a derecskei származás?

- Minden pillanatban. Nagyon szerencsés és hálás vagyok, hogy vidéken és nem Budapesten születtem, és vidéki emberek között nőttem fel. Az emberismeretem olyan mélységgel és tartalommal telítődött, amelyet nap mint nap hasznosítok a munkámban. Mikor színészként egy karakterhez hozzányúlok, akkor elkezdek kutakodni magamban. A színpadon azokkal az árnyalatokkal dolgozom, amik a próbafolyamat kapcsán előjönnek a tudattalanból. Meghatározó egy gesztus, mozdulat, akár negatív, akár pozitív a karakter. A rendezők is látják ezt bennem, színésznőként ez a legfontosabb részem. Nagyon nagy érzékenység van bennem az emberek iránt, s ezt itthonról hoztam. Az emberek kiszolgáltatottsága, a lehetőségei, hogyan figyelnek egymásra, ezt mind Derecskén tanultam meg. Számomra sokkoló volt, hogy Pesten nem törődnek egymással, senki nem köszön senkinek. Oldani akarom ezt, inkább előre köszönök a lépcsőházban. Vidéki származásom mindig előnyömre vált, soha nem éreztem hátrányát. A derecskei giminek is inkább az előnyét éreztem: az ottani tanáraimtól mindent megkaptam ahhoz, hogy az életem így történjen.

- Tartja-e a kapcsolatot derecskei elszármazottakkal?

- Kevés emberrel. Czibere Szilvi Spanyolországba került, ott találtuk meg egymást. Ha valakit fölfedezek, rákérdezek. Legutóbb például Papp Csabával futottam össze. Ő vállalkozó, akivel grafikusként kerültem kapcsolatba. Derecskei származásunk miatt más tartalommal is telítődött a találkozás. Mély érzelmi szálakat mozgatott meg az is, mikor általános iskolai tanárommal találkoztam: odaadásuknak része volt abban, hogy én ilyen irányba mentem el.

- Eljön-e az elszármazottak találkozójára?

- Mindenképpen szeretnék. Ugyan erre az időszakra egy új magyar film forgatása esik, illetve a jógával kapcsolatban egy európai út is. Csak munka jöhet közbe, a magánéleti elfoglaltság nem. A forgatási napokat tudom befolyásolni, mindent megteszek majd, ami rajtam múlik. A találkozóval kapcsolatban nincs elvárásom, legfontosabbak lesznek az emberi találkozások. Nagyon jó érzés, hogy számon tartanak, érdeklődnek irántam a derecskeiek.

- Milyen jövőbeni tervei vannak?

- Mind a három életfeladatomnak szeretnék eleget tenni, egyre jobban végezni, nyitott maradni, ez a legfontosabb. Ha megbíznak egy borcímke tervezésével, és a megrendelő azt mondja, hogy éppen ilyet képzelt, az elég. Ha a jógaóráról elégedetten megy ki valaki, a kasztingon úgy vagyok jelen, hogy önmagam adtam, akkor elégedett vagyok, függetlenül attól, hogy megkapom-e a szerepet.

Óvatos vagyok, az akarat egyre kevésbé van jelen az életemben. Próbálom észre venni, hogy mi a dolgom. Nem akarok versengeni, nyerni. Ami az enyém, az úgyis az enyém. A versengés nem az én utam. Hiszek abban, hogy minél kevesebb bennem a ragaszkodás, annál jobban odajönnek a dolgok. A nyugalmamat is otthonról hoztam. Nem tudok eléggé hálás lenni szüleimnek támogatásukért, szeretetükért. Lassan, mindent megfontoltan, ezt az ajándékot megkaptam születésem pillanatában. De hogy vigyáztam rá, igyekeztem mélyíteni, az már az én felelősségem volt. Fontos, hogy tudjam folyamatosan áramoltatni, másoknak is átadni színésznőként, oktatóként, grafikusként.